requitta

Emelem kalapom!

2012-03-02T04:56:00.006-08:00

Biztos mindenki szemében vannak olyan emberek, akik előtt ha nem is szemmel láthatóan, de gondolatban legalább kalapot emelünk.

Én például nagyon szeretek nézni és megfejteni emberi sorsokat, miérteket, szíveket és életeket.

Sokszor elég csak egy szempárral találkozni...

Vannak olyan emberek, akikre ránézek és azt érzem, hogy meg akarom ölelni őket. Akik tudnak valamit az élet titkaiból. Akik emlékeznek és közben sírnak. Olyan szép a lélkük! Olyankor én is mindig sírok velük.

Sok emberrel találkozom, s így néha sok sorssal is. Mert van aki megosztani akar, átadni egy kicsit a fájdalmából, letenni. Ők mesélnek...

Apák, akik (fel)áldozzák életüket, szabadságukat, lemondanak boldogságukról, azért hogy gyerekeiknek pénzt keressenek külföldön. Anyák, akik rákos betegek, de erősek és csak titokban sírnak, hogy ne ijesztegessenek... Özvegy nénik és bácsik. Betegek. De nem reménytelenek.

Egy bácsi mesélte, egész éjjel nem aludt azért, hogy ma visszahonosítjuk. Annyira izgatott volt, hogy újra valóra válik az álma. Még ha nem is a régi Magyarország határain belül. Könnyek gyűltek a szemébe. Megadta a módját ennek a pillanatnak is. Inget vett, nyakkendőt, fésűlt hajjal jött. Sokáig néztem amikor nem látott.

Ők tényleg az élet szépjei!

Egyszer vizsga anyag volt az egyetemen, hogy életút interjút készítsünk egy olyan idős személlyel, aki túl van már a hetvenen. Sokat nem vaciláltam, nagytatám erre a feladatra kitűnőnek igérkezett. Magnetofont bekapcsoltam, és újra éltük (most már) együtt az életét.

Sírtunk.

Szegény volt, éhezett, hányódott, ruhátlan volt, háború volt... Megpróbáltatott volt. Fájt az ő fájdalma.

Sokan mondják, hogy van akinek több jut a fájdalomból mint másnak. Ők milyen engesztelést kapnak a végén?

Vannak olyan emberek, akik mellett megtanulunk értékelni. És boldognak lenni a pillanatban. Akik hallgatnak és csendben hordozzák a terhet. Akik nem mellveregetve nagyok, hanem titokban óriások. Ezeknek az embereknek a szemében van valami. Valami isteni. Ami előtt kalapot kell emelni...

Kifogás...

2012-02-10T03:03:00.000-08:00

...nélkül nem is tudom mi lenne az emberrel. Vagy velem? :o) Nagyon rég nem írtam. Illetve írtam, mindig írok, csak piszkozat címszó alatt vannak elmentve az irományok, mert még nincsenek befejezve, vagy mert még nem tudom, hogy kirakatba illőek-e vagy sem. Igen, ez is lehet kifogás... :o) Pedig annyi gondolat és impulzus van bennem. Bátortalan vagyok, lehet. És hiányzik, hogy nincs egy zeg-zúg soha, ahol csak én vagyok önmagammal, és néhány betű velem. Ez nagyon hiányzik. Szóval emiatt sem gyarapodnak a virtuális könyvem lapjai. S a "sem" azért kövérebb, mert mindig van kifogás... :o)

Isten hozott, December?!

2011-12-01T04:47:00.001-08:00

Megint egy start. Megint valami elkezdődik, azért hogy valaminek vége legyen. A december ma már különösen ilyen. Eljön, hogy aztán újra pontot tegyen egy megöregedett év végére. Szeretjük? Nincs más választásunk...

Decembert majd nagy lendülettel felváltja Január és kezdődik minden előlről. Aztán eltemetünk még egy évet. És még egyet. Erről szólna? Nem szeretném elhinni. Valamikor a varázsát is képesek voltunk észrevenni.

Nem vagyok hidegpárti, és nem föltétlen szeretem a temérdek ruha alatti mozdulatlanságot, de be kell vallanom, kicsit mindig megsimogatja lelkemet a ma már ridegnek hitt tél is... Emlékezem. És néha hiszem, hogy most is lehet olyan, mint gyerekkorban...

Akkor nem érdekelt, hogy csontig fagytam, hogy bőrig (be)áztam. Barátja voltam a hidegnek is. Nem tudtuk, mit jelent a felnőttek által sokat hangoztatott "Hogy telik az idő!" Azt sem tudtuk, melyik évben vagyunk. Nem tartottuk fontosnak.

Meghitt volt a tél, játékos, titokzatos, értékes, és a hideg ellenére a melegről szólt.

Sokunk azóta már a meleg-et behelyettesítette az elmúlás-sal... Mintha az idő engedné, vagy tiltaná meg az emberi boldogságot. Tényleg függenénk tőle? A lényeg hova bújt? Valahol lemaradt...

Kétségbeesés előzte meg, vakság, rohanás.

"Úr Isten, hogy telik az idő!" Na és? Azt hisszük, bölcsebbek lettünk. Pedig sokkal butábbak vagyunk.

Jön a nagy PÉLDA:

"A téli hónapok úgyis a depiről szólnak." Ezt mondta egyik ismerősőm. Hogy szólnának erről?? Kiskorunkban erről szóltak? Vagy azt hisszük, hogy most már felnőtt ruhában divatosabb ha ezt gondoljuk? "Azok a régi szép idők!" Nem meséltek másról, mint amiről most is mesélni kívánnak. Meghalljuk? Megengedjük?

A téli hónapok az összebújásról szólnak. Baráti összemelegedésekről, traccspartikról, szánkóról, forraltborról, társasjátékról, vicces hóemberről, filmnézésekről, nagy hócsatákról, S Z E R E T E T R Ő L...

Mert a lényeg egyáltalán nem a 2011 halálán van, és nem a temetésen. A lényeg nem az idő múlásának észrevételére akarja fordítani a fejünket, hanem az igazi értékekre...

Én -ha úgy tetszik naívan- hiszem, hogy a hónapok nevei és az évek számai nem változtatnak hangulatunkon, életünkön, boldogságunkon. És az igazi értékeknek az idő valójában soha nem fog tudni határt szabni. Csak mi lehetünk a cinkosok ebben.

A tél melegíteni akar, nem megfagyasztani. Melegíteni ott legbelül. Kérdés, hogy van ereje nélkülünk befűteni?

őrőlve vagy örülve...

2011-11-23T04:45:00.000-08:00

Az utóbbi napokban úgy ébredtem, hogy nem tudtam örülni. Nem a felébredésnek (annak azért azt hiszem, örökké tudnék), hanem úgy egyáltalán. Nem volt az a jól megszokott széles szájú leány a tükörben, mint általában.

Ha ezt elmesélném a közvetlen ismerőseimnek, nem hinnék el. S a legnagyobb igazság az, hogy én sem akarom elhinni. Mert igenis képes vagyok a mosolygásra!
Néha mégis elhiszem...

Van úgy, hogy az emberben erősebb az erőtlenség, mint az erősség. Ha sokáig helytelenül használom az életet, úgy érzem megbetegszik. Aztán én szenvedem a tüneteit. Más meg az én tüneteimet... Csúnya láncreakció ez. Még szerencse, hogy időnként észrevesszük a vészféket.

A legtöbb ember aki körülvesz, úgy könyvel el, hogy én az örökmosolygó, én a sosembánatos.

Persze az ember emberből van, néha megenged magának lehangoltságot, szürkeséget, gyomorfájást, könnycseppeket, sóhajokat, panaszokat, s a lista olyan hosszú lehet még! (Nekünk még ez is meg van engedve...) Kérdés csak az, hogy érdemes? Érdemes a napi rendszerességel érkező csodákat a legfelső polcon tárolni, hogy majd alig férhessünk hozzá? Naná, hogy senki nem ilyen agyalágyult. Pedig mégis...

Mégis úgy érzem, legtöbbszőr a saját szürkeségeinktől nem vagyunk képesek meglátni a színeinket. Melyik szembeötlőbb?

Rosszul tanultunk meg dekódolni...

Ilyenkor megszégyellem magam...

Kiírnám örökös házi feladatnak: "Ma szépen hálát adsz azért, hogy élsz!" S még mennyi mindent kellene kiírogatni!

"Adj hálát, hogy egészségesen ébredtél! Adj hálát, hogy viszont látod a szeretteidet! Hogy nem vagy vak. Hogy nem zúg a füled. Hogy mind a tíz ujjadat mozgatni tudod. Adj hálát, hogy érzed az ízeket! A szagokat... Adj hálát, hogy van kihez szólj! Hogy szeretnek, és szerethetsz. Hogy van ahol kifáradni, és van amitől szenvedni... (Nincs édes keserű nélkül.) Adj hálát, hogy emlékezel! Hogy lehetőséget kaptál a boldogsághoz! Hogy van cipőd, és nem fázol! Adj hálát, hogy mindezek mellett még gyönyörű is vagy! Adj hálát, hogy kapsz még egy, s még egy lehetőséget minden egyes új nappal örülni az életnek, örülni a pillanatnak, megbecsülni és észrevenni a csodákat!"

Mert semmi sem egyértelmű... Még az sem, hogy köröm nő az ujjaimon.

Ezentúl ha majd szomorúan mernék ébredni, tükörbe nézek, keresztet vetek, és megköszönöm azt is, hogy ilyen ökör vagyok. Mert vagyok. Ez a legkézzelfoghatóbb csoda. És megtörlöm a szürke, hómályos szemüvegem, hogy még véletlenül se járjon túl az eszemen.

"Van neked eszményképed? -Kérdezte apa, és várt, hátha azt mondom:
-Te vagy!
De én a tükörbe néztem, amikor bólintottam..." (Ágai)

Így szeretnék én is élni! Hogy a tükörbe bólinthassak... És nem majd. Most. Ma. Aztán ha a holnap is ajándék lesz, újra.