őrőlve vagy örülve...

Az utóbbi napokban úgy ébredtem, hogy nem tudtam örülni. Nem a felébredésnek (annak azért azt hiszem, örökké tudnék), hanem úgy egyáltalán. Nem volt az a jól megszokott széles szájú leány a tükörben, mint általában.

Ha ezt elmesélném a közvetlen ismerőseimnek, nem hinnék el. S a legnagyobb igazság az, hogy én sem akarom elhinni. Mert igenis képes vagyok a mosolygásra!
Néha mégis elhiszem... 

Van úgy, hogy az emberben erősebb az erőtlenség, mint az erősség. Ha sokáig helytelenül használom az életet, úgy érzem megbetegszik. Aztán én szenvedem a tüneteit. Más meg az én tüneteimet... Csúnya láncreakció ez. Még szerencse, hogy időnként észrevesszük a vészféket.

A legtöbb ember aki körülvesz, úgy könyvel el, hogy én az örökmosolygó, én a sosembánatos.

Persze az ember emberből van, néha megenged magának lehangoltságot, szürkeséget, gyomorfájást, könnycseppeket, sóhajokat, panaszokat, s a lista olyan hosszú lehet még! (Nekünk még ez is meg van engedve...) Kérdés csak az, hogy érdemes? Érdemes a napi rendszerességel érkező csodákat a legfelső polcon tárolni, hogy majd alig férhessünk hozzá? Naná, hogy senki nem ilyen agyalágyult. Pedig mégis...

Mégis úgy érzem, legtöbbszőr a saját szürkeségeinktől nem vagyunk képesek meglátni a színeinket. Melyik szembeötlőbb? 

Rosszul tanultunk meg dekódolni...

Ilyenkor megszégyellem magam...

Kiírnám örökös házi feladatnak: "Ma szépen hálát adsz azért, hogy élsz!" S még mennyi mindent kellene kiírogatni! 

"Adj hálát, hogy egészségesen ébredtél! Adj hálát, hogy viszont látod a szeretteidet! Hogy nem vagy vak. Hogy nem zúg a füled. Hogy mind a tíz ujjadat mozgatni tudod. Adj hálát, hogy érzed az ízeket! A szagokat... Adj hálát, hogy van kihez szólj! Hogy szeretnek, és szerethetsz. Hogy van ahol  kifáradni, és van amitől szenvedni... (Nincs édes keserű nélkül.) Adj hálát, hogy emlékezel! Hogy lehetőséget kaptál a boldogsághoz! Hogy van cipőd, és nem fázol! Adj hálát, hogy mindezek mellett  még gyönyörű is vagy! Adj hálát, hogy kapsz még egy, s még egy lehetőséget minden egyes új nappal örülni az életnek, örülni a pillanatnak, megbecsülni és észrevenni a csodákat!" 

Mert semmi sem egyértelmű... Még az sem, hogy köröm nő az ujjaimon. 

Ezentúl ha majd  szomorúan mernék ébredni, tükörbe nézek, keresztet vetek, és megköszönöm azt is, hogy ilyen ökör vagyok. Mert vagyok. Ez a legkézzelfoghatóbb csoda. És megtörlöm a szürke, hómályos szemüvegem, hogy még véletlenül se járjon túl az eszemen. 

"Van neked eszményképed? -Kérdezte apa, és várt, hátha azt mondom:
-Te vagy!
De én a tükörbe néztem, amikor bólintottam..." (Ágai)

Így szeretnék én is élni! Hogy a tükörbe bólinthassak... És nem majd. Most. Ma. Aztán ha a holnap is ajándék lesz, újra.